„MESSZI HÍVÁS A MEGHAJLÓ NAP.”

   Életem talán legfontosabb eseménye, 10-12 éves korom körül egy álom lehetett. A Villányi úti lakásunkban, mikor egy este lefeküdtem, elalvás után azt láttam, hogy fent lebegek a csillagok között, hosszan elnyújtózva. Óriás méretűvé nőtt a testem. Lábaim körül pedig sok-sok csillag világított. Ezt a képet, elég rágondolnom, tisztán fel tudom idézni bármikor magamban.

   Soha nem tért vissza többé ez a tiszta álom. Másnap már csak olyan lebegést tudtam akarattal elképzelni, hogy az utcai fákon, koronáról-koronára ugrálgatok társaimmal együtt. Máig kérdés számomra, hogy ez az éjjeli látomás lehetett egy „messzi hívás” is valamire?

   „Hívás” az egy ifjú lelkében, amitől arra vállalkozik, hogy 24 évesen egyedül bejárja Európát? Németországon át Franciaországba utazzon, majd le a tengerpartra, át Korzika szigetén Olaszországba, végül haza Magyarországra? Honnan vettem fiatal létemre azt a vakmerőséget, hogy a pisai székesegyház bejáratánál, zárás előtt 15 perccel, rámutatva egy felnőtt férfi hosszú nadrágjára, megkérjem, hogy vegye le azt ott mindenki előtt, adja kölcsön 15 percre, mert engem rövidnadrágban nem engednek be a szent térbe? S körbefutva a templomban, bent milyen „megszólítást” kerestem? Kijövet vastaps fogadott, miközben én levettem, ő pedig visszahúzhatta magára a saját nadrágját. A székesegyháztól várt „megszólítás” csak jóval később érkezett meg, amikor – szintén kellő vakmerőséggel – a hivatalosan franciának tartott gótikus építészeti stílus megszületését magyar és szkíta gyökerekhez mertem kötni egy előadásomban.

   Indokolnom kell-e azt, hogy miután átvettem a tanári diplomámat 27 évesen a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, szinte teljes „pálfordulás” mellett döntöttem? Otthagytam, amit tanultam és kezdtem valamit, amihez talán nem is értettem. „Keresek valamit, de nem tudom mit!” – mondtam Borsai Ilonának, a Zenetudományi Intézet Játékosztály vezetőjének egy népi rendezvény után 1976-ban. S ő akkor bevitt dr. Balázs Józsefnéhez, Magdi nénihez Hévízgyörkre. „Gyűjtsd fel a falu népi játékait!” – mondta. Megtettem. Ettől kezdve két évig minden vasárnapomat a falubeli emberek között töltöttem.

    Eredménye a GYERMEKJÁTÉKOK című kiadvány, hozzá minden mozgásos játék hangos filmre vétele a Zenetudományi Intézet Táncosztálya által, Martin György vezetésével. Ez a Kárpát-medence máig leggazdagabb filmje, amin a játékokat azok a 40-70 éves asszonyok játsszák végtelen felszabadultsággal, akik azokat gyermekkorukban is játszották. E kiadványban jelent meg egy új játékrend is, elnevezése „játékmag-rend” lett. Ez lett Magyarország új játékrendje a Zenetudományi Intézetben, felváltva a Kodály Zoltán idejében született rendet.

   Szinte magától következett mindebből az állásom, hagyományőrzési előadó a gödöllői Petőfi Sándor Művelődési Központban. Szabad munkaidő. Éjjel és nappal azt csinálhattam, amit akartam, a Galga-mente teljes tájegysége lett a munkaterületem. Gyűjtések, stúdió-felvételek, rendezvények, tanácsadás, fesztiválok, kiállítások.

   De volt, mikor mégis csak használtam a diplomámat. Budapesten a Veres Pálné Gimnáziumban vállaltam ének tanári állást. S mi lett ebből is? A pinceklubba vittem le a diákokat, falusi énekeseket hívtam oda, aminek eredményeként a diákok néhány lelkes tagja velem jött vasárnaponként Hévízgyörkre. S mit kívántak gyűjteni? Népi hiedelmeket, boszorkány történeteket, miközben boszorkány is élt a faluban, Kékkő néni, köztiszteletben! Két diákból később diplomás néprajzos lett. Túlzás-e azt gondolni, hogy vasárnapjaink amatőr egyetemi képzések voltak?

   Újabb válaszút: a nősülés után Marikánknak és Gergőkének „padban ülős” iskolát szeretnénk, vagy valami mást? 1989-ben vagyunk! Még semmilyen reform-pedagógiai minta nem létezik Magyarországon. S 1990-re állami engedéllyel megszületett az a nevelési-oktatási rendszer, amit úgy neveztem el, hogy: ÉLETISKOLA. Lényege egy példával érzékeltetve: előbb csúsznak le a gyermekek egy báláról a határban és csak jóval később tudatosítjuk a munkafüzetben azt, hogy mi a különbség széna és szalma között. Öt család szövetsége, saját lakásaikban, teljesítve közben a tankötelezettséget.

   Újabb döntés. Tartsuk meg magunknak az értékes tapasztalatokat, vagy adjuk tovább másoknak is? De milyen formában? Népfőiskola. Ez a „feltámadó” forma tűnt 1989-ben a legmegfelelőbbnek. Alapítója Molnár V. József, a természetes műveltségek egyik kutatója lett, szervezője jómagam. 25 országos találkozót tartottunk 1989-1995-ben több ezer résztvevővel. Népfőiskolánk szellemiségének egyik pillére így summázható: az adatok „érkeznek”, de felvillanásukat észre kell venni, majd értelmezni is azokat.

   Magyar Hagyomány Műhelye. Két éves felnőtt szabadművelődési forma. Itt már tanár is lettem, a Táncműhely vezetője egy leány társammal. Kicsinek tűnő kérdés a sok közül: ki vezet a páros táncban? Válasz: a férfi. Ez is igaz, de az is, hogy a férfit is vezeti valami. Még pedig a zene. A férfi így vezető is és vezetett is egyszerre! Ez pedig nem más, mint az újnak megfogalmazott „is-élettörvény” maga.

   Magyar Művészeti Akadémia? A Széki játékok és gyerekvilág című új monográfia, az Életiskola kiadvány megjelentetése, valamint a fentebb leírtak elismeréseként mára az MMA Népművészeti Tagozat Erdélyi Zsuzsanna Díj megajándékozottja lehettem, köztestületi tagsággal.

    Életem közel 80 esztendejében legtöbbet a „belső hang” követésének köszönhettem. Ezt a vonzás, mára ismeretlen forrásból így vésődött emlékezetembe: „Messzi hívás a meghajló Nap.”

    Kívánom, hogy másoknak is adjanak e honlapban található gondolatok annyi felemelő érzést, mint amennyit nekünk, nekem adtak.